Gyöngyöt a disznóknak, avagy kamarazenét a székelyudvarhelyieknek.

Képzelje el, kedves olvasó, hogy végre kisüt a nap, ragyogó az idő, tökéletes a hőmérséklet egy kiránduláshoz szeretteinkkel és barátokkal. Nagy lelkesedéssel megérkezünk a közeli forrás melletti tisztásra, leterítjük a takarókat az öreg tölgyfa alá, kipakoljuk az ínycsiklandó, zamatos étkeket. A gyerekek önfeledten futkorásznak, lágy szellő fúj, minden a legnagyobb rendben. Többen húzzák az orrukat, miközben fogyasztjuk az előételt: egy-egy bozót és fűcsomó alól zavaró szagok terjednek, a gyümölcskosárban is megjelenik a rothadás és a penész. Jólesően felkavarodik a szél, kivagdossuk a rothadt részeket, jóízűen majszoljuk a zamatos gyümölcsöket – mire a legváratlanabb pillanatban megjelenik egy nyomorult hajléktalan alkoholista. A virágos mező illatát a mosdatlanság, emberi és állati ürülék, vizelet, dögszag nyomja el. Feszültség és nyomorúság fertőzi meg a jókedvet, félelem és agresszió váltja az örömöt, s keserűvé válik a hangulat.

Elnézést kérek a felkavaró hasonlatért, ilyennek éltem meg a mai történteket.

Értem én, hogy az élet a fent és lent hullámzása, s üröm kell az örömbe, hogy értékelni tudjuk a jót. Az is rendben van, hogy alázatot, elfogadást kell gyakorolnunk utunk során; sőt, azzal is meg tudok már birkózni, ha öntudatlan emberek felelőtlenül viselkednek egy társaságban (hiszen ők is csak áldozatok, s még nem képesek kellőképpen gyakorolni a jelenlét áldásos erejét). Viszont bocsássa meg a világ, hogy nem tudom hirtelen megbocsátani azt, amikor egy messziföldről érkező, udvarhelyi szinten kiemelkedő minőségű kamarazenei koncerten a Szent István Teremben (ahol végre megoldották az akusztikai problémákat) többen is zavarják a zenehallgatás élményét, de van mind közt egy nő, aki az öntudatlanság bárgyúságával sem tud takarózni, mivel amint felismeri, hogy viselkedésével zavarja környezetét – felnőttként, ám dacos kislány módjára – direkt provokál.

Ami a zavaró események ráadása, hogy a lélekhez szóló zenei élmény befogadása helyett az jár a fejemben: mi történik, ha mindent megteszek annak érdekében, hogy eltűnjenek a teremből, vagy én menjek el, vagy hogyan lehet megoldani ezt a helyzetet, hogy a legkevésbé zavarja a koncertélményt. Természetesen sok verzió végigfutott elmémen (a társadalmi felelősségvállalástól a kíméletlenségig), míg végül füldugóval hallgattam végig a zongora-cselló-hegedű szentháromságának áldását.

Füldugóval kamarazene-koncerten — nem gondoltam, hogy ilyet is megérhetek. Igaz, még az így teremtett "csendben" is fel-felbukkantak ezen írás részletei dühöm és zaklatottságom tengerének mélyéből, de végül győzött Tschaikovsky és Beethoven máig élő ereje.

Örök hála nekik, az Artillan Triónak, s kifejezetten a szervezőknek, hogy évről évre, fáradtságot nem kímélve megteremtik a lehetőségét, hogy egyre kevésbé takarózhassunk az "Udvarhelyen nem történik semmi" közhellyel, és megtapasztalhassuk a város kulturális sokszínűségét.

Csak az vegye magára, kinek inge, s úgy nézzen tükörbe.

Jó erőt s egészséget!