eaposztrof ::

2010. április 2., péntek

vallomás

mintha én írtam volna, csupán a stilisztika nem egyezik

És mi az önirónia?
Minden ember élete egy vallomás.
/Tatiosz /


A pasi egy örök vesztes. Mióta megszületett tudja ezt. Anyja sosem szerette. Mikor megszületett szülője szomorúan vette tudomásul, hogy egy hímneműnek adott életet. Még egy. Hiszen, az isten is férfi. Ekkor megátkozta. Ez az átok kísérti, azóta is.

Nem akart felsírni. Megütötték. Ha minden év olyan, mint az első napja, akkor ez igaz lehet életünk első napjára is. Őt ütötték. Nem akart sírni. Nem akart élni. Csak figyelt. Ütötték. Felsírt. Talán nem is a fájdalomtól, de ez volt az első dolog, amit kapott ettől a világtól. Hamar megtanulta, hogy ha nem vigyáz magára, akkor felfalja a kegyetlen élet.

Isten többször felajánlotta neki a helyet a mennyben. Mindig nemet mondott. Kisgyermekként hetekig volt kómában. Visszatért. Halálos balesetek érték. Nem ment el. Újraélesztették. Itt van. Miért? Mi dolga van? Gyermeket már nemzett. Fát már ültetett. Könyvet is írt. Beleszólt a történelembe. Akkor mi dolga van még itt a földön?

Azt tudta, hogy valamiért még nem ment el. Csak azt nem tudta, miért. Asszonyokat tanított szeretni. Lányokat szerelemre. Embereket hitre. Életeket mentett és gyermekeket segített a világra. Látott születést és halált. Mindkettő megrázta. Zokogva állt egy sír mellett és sírt a fia születésekor. Csak egy gyarló ember volt. Mint bárki. Mint mindenki.

Zavarták az igaztalanságok. A kivételezések. Nem tudta miért kezelik másképp, mint társait. Sokáig nem zavarta, de aztán mindenért kamatostul fizetett. Nem érezte magát többre másnál. Mégis többet vártak tőle. Bántotta, hogy nem lehet olyan, mint a többiek. Egyszerű, szürke. Neki ezt nem volt szabad. Neki teljesíteni kellett. Nem maga miatt. Ő szeretett volna egy egyszerű mesterember lenni, aki boldog a maga kispolgári életével, de a környezete nem ezt várta tőle. Ő többre hivatott. Hogy mire? Na, azt senki nem tudta.

Elmenekült a múltja elől. Mindegy volt hová, csak otthon nem maradhatott. Elüldözték az elvárások, de ahová került még keményebb törvények fogadták. Képmutatás és árulások. A színház. Szívtelen és könyörtelen világ. Gyomorforgató egy naiv léleknek. Hát émelygett is rendesen. Szerelmek, drámák. Csaták és csalódások. Díszletek és albérletek. Színház. Kiábrándult. Gyerek volt ő még ehhez.

Aztán kézen fogta egy nő. Anyja helyett anyja. Szerető helyett szeretője volt. Kézen fogta és nem eresztette, pedig mindent megtett, hogy elüldözze magától. Nem sikerült. Ez a titka ma is. Ő üldözi maga mellől az embereket. Folyamatosan írtja őket. Aki marad ezek ellenére is, azt soha többé nem ereszti és tűzbe megy érte, ha kell. De ha nem akkor is. Ilyen neki, gyermekének anyja. A nő, aki mindig is a része lesz. A nő, aki gyermeket szült neki. A nő, aki a legjobb barátja. A nő, akiért bármikor meghalna. A nő, akit azért hagyott el, mert az életénél is jobban szereti. Ma is.

És ez, már így marad.

Elváltak. Kézen fogva álltak a bíróság előtt, mikor kimondták a válást. Mint egy rossz drámában. A gyermekük már felnőtt. Ez persze nem von le semmit az értékéből. Sőt. Nála ez kifejezetten az előnyére vált. Toleráns a családjával. Meglepő módon még az apai nagyanyját is kedveli. Türelmes gyerek. Ilyennek született. Csendesen megértőnek.

A pasi gyakran volt magányos. Ez eleinte zavarta. Aztán megszokta. Egykor lányok jöttek mentek. Ilyen is. Olyan is. Nem válogatott. Aztán, ahogy idősebb lett már válogatóssá is vált. Nem volt fontos neki a külcsín. Kevésbé érdekelték a szép kerek idomok vagy a formás sziluettek. Többre értékelte a hajnali beszélgetéseket és a tiszta logika csatáit. Az éjszakai sétákat és a halk sátorban-szeretkezéseket. Megszerette az okos nőket. Azokat, akiknek férfira és nem hímre volt szükségük. Sajnos a férfiak kihalóban vannak ma is. Ezt állítják a NŐK. Ki tudja?

Ő már csak kímélte, akit szeretett. Ezt furcsán mutatta ki, mert folyamatosan bántotta a szeretteit. Üldözte magától őket. Ez persze lehetett gyávaság is. Hiszen sosem tanították meg hogyan kell szeretni. A lényegen ez mit sem változtatott. Mindig azt bántotta, akit szeretett. Már félt megszeretni bárkit is. Pedig mindennél jobban vágyott rá.

Manapság már óvta magától a világot. Nem kereste az emberek társaságát. Az asszonyok kihasználták vagy megijedtek tőle. A férfiak lenézték, mert az esetek többségében nem volt azonos az értékrendjük. Ez persze nem biztos, hogy a többiek hibája volt. Őt a nagyapja nevelte ilyen konzervatív Don Quijote lovagnak. Egy elmúlt kor bolondjának. Persze ez nem volt tudatos a részéről. Ő csak átadta, amit a világról gondolt. Aztán elment. Magára hagyta.

Most itt van ebben a – szerinte - felborult értékrendű világban, ahol a pénz és a tulajdon határozza meg az emberek értékét. Ahol nem az a fontos, hogy milyen az egyén belül, hanem milyennek látszik kívülről. Ahol nem kérdeznek, hanem állítanak. Ahol a gyermekek már nem tanulni csak jól élni akarnak. Ahol nem személyiségeket, hanem fogyasztókat nevel a társadalom.

Itt van, és nem érzi jól magát. Emberek legyintenek rá, hogy maradi. Nem értik a szavait. Nem értik a tetteit. Ezért már nem mer csak úgy szólni, hogy csak az értse, aki hasonlóan gondolkodik. Az olyanok, akik merik vállalni a másságukat egy csoportban. Egy közösségben. Egy társadalomban. Az olyanok. akik mernek gondolkodni, álmodni, hinni. Többértelműen beszél és ír, mint egykor a cenzúra alatt.
Nevezzük ezt iróniának.

És mi az önirónia?
Majd, ha már önámítás és önsajnálat nélkül tud a tükörbe nézve röhögni ezen az egészen.Szerintem on Facebook

1 megjegyzés:

marimatsu írta...

te is irhattad volna...

ajánld barátaidnak

amennyiben ajánlod az oldalt barátaidnak, következő lépésben megmutatom, hogy blogod, honlapod látogatottságát hogyan tudod egyik pillanatról a másikra sokszorosára növelni

 
 
 





Dictionary.com Word of the Day