Gyöngyöt a disznóknak, avagy kamarazenét a székelyudvarhelyieknek.
Képzelje el, kedves olvasó, hogy végre kisüt a nap, ragyogó az idő, tökéletes a hőmérséklet egy kiránduláshoz szeretteinkkel és barátokkal. Nagy lelkesedéssel megérkezünk a közeli forrás melletti tisztásra, leterítjük a takarókat az öreg tölgyfa alá, kipakoljuk az ínycsiklandó, zamatos étkeket. A gyerekek önfeledten futkorásznak, lágy szellő fúj, minden a legnagyobb rendben. Többen húzzák az orrukat, miközben fogyasztjuk az előételt: egy-egy bozót és fűcsomó alól zavaró szagok terjednek, a gyümölcskosárban is megjelenik a rothadás és a penész. Jólesően felkavarodik a szél, kivagdossuk a rothadt részeket, jóízűen majszoljuk a zamatos gyümölcsöket – mire a legváratlanabb pillanatban megjelenik egy nyomorult hajléktalan alkoholista. A virágos mező illatát a mosdatlanság, emberi és állati ürülék, vizelet, dögszag nyomja el. Feszültség és nyomorúság fertőzi meg a jókedvet, félelem és agresszió váltja az örömöt, s keserűvé válik a hangulat. Elnézést kérek a felkavaró hasonlatért, ilyennek él...